Az első adventi hétvége meglehetősen kalandosra sikeredett és akkor még nem is fogalmaztam túl szélsőségesen.
Szombaton délelőtt leadtuk a csajt megőrzésre a nagyiékhoz, merthogy akkor most egy nap kettesben. Ami igaz is, kettesben voltunk, de milyen furi már, hogy az ember gyerek nélkül félkarú óriásnak érzi magát?
Mindegy, a szombat nem úgy alakult, ahogy szerettük volna és nem is feltétlenül a mi hibánkból, de azért tulajdonképpen jó volt.
Vasárnap délelőtt meg vad lakás díszítésbe kezdtem. Indul a mandula. Az egész évben az adventet és a karácsonyt várom a legjobban. Első körben J.-vel leszedettem a szekrény tetejéről a bazi nagy adag adventi díszeinket. Kiválogattam, majd konstatáltam, hogy mi nincs meg. Na, azt még kerestem vagy egy órát -akkor sincs meg. Biztosan világítanak vele a csenő manók.
Végül azért minden a helyére került - olyan jó volt látni Lili boldog pofiját, amikor este hazamentünk és észrevette hol az egyik angyalkát, hogy a másik koszorút.... na, ha másért nem is, ezért mindenképpen megéri.
És akkor meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún....
De előtte még bővült a család egy szőrös apró lénnyel. 2 hónapos, csíkos, tokkal-vonóval együtt kb. 18 cm és 20 dkg, és fúj. Rám. A piszok még nem tudja, hogy velem érdemes rendkívül jó viszonyt kialakítani, márcsak a későbbi hosszan tartó egészsége érdekében is. Berci névre hallgat, J. szerint bolhazsák, szerintem meg a világ egyik leghelyesebb kismacskája. Már most imádom.
Valamint a kiskorú olyan úrihölgyként viselkedett a délutáni vendégségben, hogy alig győztem összekanalazni az állam a padlóról. (jóóó, előtte kihisztizte magát laza 20 percben, de kicsire már régen nem adunk) Illedelmesen megvacsorázott, megkérdezte, hogy: "Anya, elhagyhatom az asztalt?" (MIVAN?????) Diszkréten és illedelmesen elcsacsogott a házigazdával - J. régi kollegája, akit lazán az ujja köré tekert - körbevezettette magát az egész házon, közölte, hogy nekünk sokkal több hűtőmágnesünk van, mint nekik, majd a hóna alá csapta a házigazdáék fél évvel fiatalabb kisfiú unokáját és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne és ezer éve ismernék egymást, szépen eljátszottak a társasokkal.
Ez tutira nem az én lányom, valami hatalmas hiba van a gépezetben, vagy még egy megoldás létezik: nem hiába koptatom rojtosra a számat, hogy például: "Édesem, nem fél seggel ülünk az asztalnál; várd meg amíg anyádék is befejezik a vacsorát; nem szólunk közbe, ha a felnőttek beszélgetnek; tele szájjal nem beszélünk; Édes szerinted mire való a szalvéta; már lila a lábszáram, kérlek ne harangozz az asztal alatt.....stb.stb."
Szeretnék hinni az utóbbi variációban.
