Lili immár két és fél hete ovis és kb. két hete teljesen bezárkózott. Bármiről lehetett vele beszélgetni továbbra is, csak az oviról nem. Egyáltalán, semmiről.Ha mégis megpróbálkoztunk kérdezni tőle bármit is a rendszeres válasz ez volt:
- Anya, ne beszéljünk az oviról. - és ezt tiszteletben is tartottuk.
De én aggódtam. Lili sápadt volt, kedvetlen, szomorú, rendszeresen elsírta magát, mintha elveszett volna belőle az én energiától dagadó égetni való kis ördögöm.
Egészen máig.
Ma volt az első nap, hogy nem sírva mentünk oviba. Hogy nem sírva ment be a terembe. Hogy amikor érte mentem nem csak bambult maga elé, hanem "társadalmi életet" élt, csillogott a szeme, mosolygott.
És hogy amikor mentünk haza egyszercsak elkezdett mesélni. Elmondta, hogy mi volt az ebéd, hogy ki mit csinált, hogy melyik kislányt szereti és melyiket nem, hogy körbeszaladta háromszor az udvart, hogy melyik kisfiú rossz és mit mondott neki a Vali néni.
Nagyot hancúroztunk a Feneketlen-tó partján, majd itthon folytatódott a mese. Elmesélte - én meg lerajzoltam - hogy kinek mi a jele, majd a legkedvesebb élményeit elmondta J-nek is mégegyszer.
Nem gondolom, hogy teljes a siker ovi ügyben, de azt hiszem, hogy elég nagy lépést tettünk affelé, hogy nyugodt szívvel hagyjam ott reggelenként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése