A második

Na igen, reggeli után ott kellett hagyni őket egy órára úgy, hogy a reggelit már egyedül ették meg. Máraki. Merthogy Lili nem evett kalácsot, de ivott pár korty kakaót.
Irdatlan nagy sírás, ami persze ragadós és a végére az összes sírt, de nagyon.
Néhányan a megfutamodást választottuk és jártunk egy jó nagy kört, mások az öltözőben kucorogtak. (ők biztos bírják a gyereksírást, én nem)
Egy óra múlva kivágódott az ajtó özönlött ki az összes gyerek. Lili vastagon kisírt szemmel fogadott, közölte hogy sose menjek el többet és nagyon aggódott értem. Vali néni szerint könnyek nélkül nyomta végig az egészet, de ha kérdezték válaszolt, sőt ha nem akkor is.
Majd mindannyian lementünk az udvarra. Ez viszonylag jól sült el, még az újdonság ereje hatott.
Aztán vissza ebédelni. Miután biztosítottam arról, hogy nem megyek el, megvárom hogy ebédeljen becsukták az ajtót és az egész sírásosdi kezdődött elölről. Bevallom kukucskáltam a kulcslyukon és láttam, hogy Lili el van ugyan keresedve, ahogy majdnem mindegyik, de nem annyira. (mondjuk nekem pont eléggé) Állítólag evett egy kis levest, meg némi krumplit, de a sóskát köszönte nem kérte. (meg tudom érteni)
Viszont ő volt a második, aki kirohant az ajtón pogácsával a kezében, hogy akkor most mehetünk haza. Útközben megígértette velem, hogy soha többé nem hagyom ott, (hááát) én pedig megígértettem vele, hogy holnap már nem sír, hanem már csak a fiúk fognak pityeregni.
És most itthon vagyunk. Most nem látok rajta olyan fáradtságot, mint tegnap, a kedve is jó, az enyém nem. Ez van.
Ja, holnap reggeli előtt ott kell hagyni és ebéd után kell értük menni délre.
Hétfőn meg már egésznaposak lesznek. Erre kifejezetten kíváncsi vagyok.
Ja, és jó látni a játszótéren megismert anyukákat bömbölni. Eddig az ember csak a gyerekeket látta... Hát nem tudom.