Felvállaltan bőgős vagyok, néha attól is sírva fakadok, ha valaki felmutatja a kisujját. Ez van.
Mostanában Lili is meg tud bőgetni, de a ma délelőttire nem voltam felkészülve.
Valahogy mindig abban reménykedem, hogy túl vagyunk rajta és mindig rá kell jöjjek, hogy soha, soha nem leszünk túl rajta.
És ha valaki még egyszer azt mondja, hogy a gyerekek nem emlékeznek arra, hogy mi történt velük akár pár hónapos korukban is, azt kinyírom. Mert nem így van a rohadt életbe is. Bárcsak így lenne.
2 megjegyzés:
Na, jól kezdődött a heted.:(:( Nem faggatlak mi történt...nálunk tegnap magára rántotta a szekrényt a gyerek,mert kitalálta, hogy a legfölső polcról leveszi a telefontöltőt, ahhoz pedig fel kellett lépni az alsó polcra, a szekrényajtót meg jól meghúzta.Nem voltunk a házban. A szerencse, hogy olyan vékonyka, hogy pont befért a polcba, ahogy dőlt, igy nem lett baja. Elvett 10 évet az életemből....
Jesszus! A másik nagy félelmem. Lili szobájában minden szekrény, polc stb. a falhoz van fúrva, ezek szerint még egy jó darabig. Nagyon örülök, hogy nem lett baj.
Megjegyzés küldése