Holnap lesz hét éve. (meg majd hétfőn is; igen én kétszer mentem férjhez, mindkétszer J-hez, csak két nap különbséggel)
Furcsa, valahogy sosem csinálunk ebből nagy cuccot, legutóbb az ötödiket akartuk megünnepelni, az sem volt túl sikeres. (de hol a hatodik? valahol az idők tengerében)
Tegnap J. hazafelé a kocsiban csak ennyit mondott: "Én nem vettem ajándékot". Én sem.
Múltkor éppen nyígtam itt J. valami butaságán, mire egy régi kolleganőm odavetette nekem az orra alatt, hogy: "Pedig ha jól emlékszem baromira nem kapkodtad el."
Hát nem. Ha jól számolom 11 évig kerülgettük egymást, ebben volt 2 év mosolyszünet, akkor marad 9 év udvarlás. Ez szerintem egyéni rekord.
E. barátnőmék 20 éve gyötrik egymást, és csak 3 éve házasok. A köztest hol így, hol úgy töltötték. Ugyanannyi köztük a korkülönbség, mint köztünk, szóval ha rájuk nézek magunkat látom úgy 10 év múlva. Nem állítom, hogy odáig vagyok a boldogságtól.
Amire ennyi idő alatt rájöttem, hogy a férfi a legkényelmesebb állatfajta. A kényelme érdekében mindent - vagy legalábbis szinte mindent - elvisel. Mindegyik. Illetve, hogy a házasság kemény sport. Ahogy telik az idő az ember azon kapja magát, hogy már fekete öves lett, és rém velős tanácsokat ad a csillogó szemű frissen érkezőknek. Pedig ebben a témakörben soha senki nem fogja feltalálni a spanyol viaszt.
Legfeljebb csak az én extra lojális anyám, aki szerint ha nekem nem J. lenne a férjem, mindenki más már régen megfojtott volna. Pedig szerintem nem is....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése