November

November van. Nem szeretem. Ilyenkor kezd minden nyálkás, ködös, szöttyös lenni. Ilyenkor sötét van amikor felkelek és sötét van már délután is.
Mindenszentek, Halottak napja. Az előbbi nekem nem sokat jelent, az utóbbi pedig túl szomorú ünnep. Vagy csak mi csinálunk belőle szomorúságot.
Én meg mostanában inkább feldobott vagyok. Lili minden nap új és új dolgokat mutat. Már határozottan fog. Rázza a csörgőt. Ha nem rázza, akkor a szájába teszi. Viszont hason fekve visít. Ezzel szemben gyönyörűen tartja a fejét. Szépen fel lehet húzni ülőhelyzetbe, és akkor nagy szemekkel bambul, így még nem látta a világot. Éjjel-nappal mosolyog, hangosan kacag, dobálja a popiját, talán már fordulni szeretne, gyertyába pakolja a lábait édes nagyon.
És dumizik. Gágágá, mondja és grrrr meg hrrrrr, meg ööööö és áááááá. Én meg olvadok meg bőgök meg olvadok meg bőgök, hogy nekem már ilyen nagy lányom van, ilyen sokmindent tud. Ugyehogy?