Azt hiszem alapvetően magányos típus vagyok; hihetetlenül szeretek egyedül lenni, élvezni a csendet, tenni-venni, egyedül zenét hallgatni, olvasni, gondolkodni az élet naaagy dolgairól.
De mivel 12-en vagyunk egy irodában, és otthon sem vagyok egyedül sosem, az ilyen irányú igényeim már túlnőttek a Holdon is.
A múlt héten volt egy délután, amikor úgy mentem haza, hogy nem volt otthon senki. Csend volt. Béke. Alig hittem.
Letettem a kulcsom, füleltem - semmi. Levettem a kabátom - még mindig semmi. Kezdtem elhinni, hogy kaptam az élettől pár perc laufot. Egészen pontosan 8 percet.
Mert ahogy átöltöztem és éppen kezdtem volna élvezni a nagy nyugalmat pittyent a kaputelefon - valaki érkezik.
Nem mondom, hogy nem éreztem csalódottságot - de olyan jó volt meglátni Lili mosolygó kis fejét az ajtóban.
1 megjegyzés:
Na, ebben is egyformák vagyunk:D Én is szeretek(nék) időnként csak magammal lenni.:)
Megjegyzés küldése