Ma vagyok 9 hónapos

Be kell valljam kedves nénik és bácsik, hogy ezt a bejegyzést az álommanónak diktáltam le és őszintén remélem, hogy tisztességesen fogja interpretálni, ellenkező esetben holnap megcsavarom az orrát. Merthogy az álommanónak nagy orra van. Nagyon nagy. Legalábbis az enyémnek.

Na szóval. Ma vagyok 9 hónapos. Ez klassz dolog. Túl sokminden nem történt vele ebben a hónapban.

Anyuval minden nap - majdnem - elmegyünk a játszótérre. Nagyon szeretek hinta-palintázni, kedvencem a csúzda és legújabban felfedeztem a homokozó gyönyörűségeit. Kaptam anyuéktól homokozós készletet is. Egyelőre még nem nagyon használom, leginkább a kezecskéimmel kotorászok a homokba, ezt azonban nagyon élvezem.

Barátkozom a gyerekekkel, persze leginkább olyanokkal akik nagyjából akkorák mint én. Jellemzően általában én vagyok a legkisebb, de oda se neki, lesz ez még fordítva is.

Gyakorlom a felállást, már mindenhol megteszem, sőt néha elengedem az egyik kezemet, és egy kézzel kapaszkodom. Egyszer-kétszer véletlenül azt hittem, hogy mindkét kezemet elengedhetem, na akkor estem. Nagyon. És visítottam. Nagyon.

Legkedvesebb elfoglaltságom már nem a kukucsolás - ó hol vannak már azok a dedós időszakok - hanem fogócskázom anyával vagy apával. Vagy mindkettőjükkel. Bizony, merthogy olyan sebességgel tudok ám mászni, hogy az valami hihetetlen. Csak úgy dübörög az egész lakás.

Jajj és nem is mondtam, hogy imádom a galambokat. Anya nem szereti őket, de tök rendes, mert ha meglátok egyet, akkor mindig megáll a babakocsival és türelmesen megvárja, hogy elbambuljak rajta. Szerintem szép madarak.

És beszélek. Mostmár szinte mindenfélét, anyuék nem is tudják megjegyezni, de nagyon bírják.

Ja, és hisztizek. Ha azt mondják valamire nekem, hogy nem, akkor simán hasravágom magam és visítok. Ezt anyu hisztinek nevezi, szerintem meg csak próbálkozom. Néha bejön, néha meg nem.

És kedves nénik és bácsik!

Legyetek olyan rendesek és kedden, 13-án délelőtt 10 órakkor légyszi gondoljatok rám egy picit. Néhány napig most nem leszek itthon, mert anyuval kórházba megyek. Sajnos meg kell műteni a bal lábamat, mert nem jó. És ezt sajnos egyetlen doktor sem vette észre, még az sem akinek kellett volna. Hogy miért nem értem, anyuék méginkább nem, de a lényeg az, hogy most néhány hétig nem lesz nekem túl jó, aztán pedig új bal futóművel meglátjátok, hogy jobban fogok teperni mint a mostanival. Hát ennyi. Szóval ne felejtkezzetek el rólam légyszi, egy kicsit jussak eszetekbe kedden délelőtt.

Most már tényleg megyek, mert igazándiból már az igazak álmát alszom és remélem az álommanó mindent úgy mondott el, ahogy meghagytam neki.

Lili