Életjel, és a legnagyobb bók

Élek ám, jelentem tisztelettel, csakhát nem tudom, hogy panasz-e vagy dicsekvés, de egy perc időm sincsen mostanában.

Kitört a jóidő - érdeklődés hiányában idén is elmaradt a tavasz, egyből nyári az időjárás - és igyekszem Lilivel szabadtéri programokat szervezni, így nem vagyunk itthon, nem tudok írni.

Lili közben túlvan a műtét utáni varratszedésen, és mintha csak ez hiányzott volna, elkezdett beszélni.

Én meg nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek - nemegyszer sírok a röhögéstől - mert annyira édes dolgokat mond, hogy elképesztő. Hablatyol ezerrel amikor belendül és hihetetlenül profin utánozza azokat a szavakat, amik tetszenek neki. Aztán nekiáll használni őket. Oltári jó fej.

És elérkezett az az idő is, amikor a lányom - miután kiszállítom a babakocsiból - már nem álldogál egyhelyben tétován és vár rám a játszótéren, hanem csak int egyet és spuri már ott sincs. Mászik a mászókára, kergeti a galambokat, csúszik a csúszdán, na jó egyedül hintázni még nem tud, de szerintem az sincs már messze.

Azért szemmel tart rendesen, de már egyedül akar homokozni, aztán ha nem megy a sütisütés, akkor hozza, és mondja-mutatja, hogy anyaanyaanya. És akkor sütöm a teknősös és az akármilyenes homoksütiket. Mert már látom, hogy ennek is hamar vége lesz, egy-két hét és önállóan süti majd a sütiket, már nem lesz rám szüksége hozzá. Szóval nagylány. Elmúlt 20 hónapos.

De reggel ahogy belemosolyog az arcomba, és megsimogatja az orrom, majd huncut vigyorrá szélesedik a mosolya és megjelennek a gödröcskék az arcán, na az aztán minden pénzt megér. Vagy ahogy napközben csak úgy megsimítja a lábam, vagy átölel és akkor csak úgy állunk/ülünk összeölelkezve, az a csúcs.

Nem, a csúcs az, amikor azt mondta szerdán, hogy ANYA SZÉP. Bőgtem, mint egy nyeretlen féléves, pedighát inkább nevetnem kellett volna. Tetszem a lányomnak.